Sime Stipanicev
Az álom megvalósult

Júniusi számunkban "A mi fiúnk!" című írásunkban bemutattuk a horvát Sime Stipanicevet, aki magyar szponzorok segítségével, a tôlük kapott Mini Transat hajóval készült fel az idei Transat 6.50 szólóvitorlás versenyre, amelyrôl novemberi számunkban olvashattak. Akkor, lapzártánkkor még csak a dobogósok értek célba, Sime még az Atlanti-óceánon járt. A két szakaszt összesen 19 nap 18 óra 38 perc alatt teljesítette, amivel a 89 induló közül a fantasztikusan jó 20. helyen végzett. Elsô nekifutásra, egy aránylag öreg hajóval. Jóval túlteljesítette tervét, amely egyszerűen a táv biztos teljesítése volt

- Gratulálunk a kitűnô eredményhez! Hogyan sikerült ilyen váratlanul jól szerepelned?
- A Mini Transat hatalmas kaland, de azt hiszem a verseny a legkönnyebb az egész történetben. Sokkal nehezebb volt eljutni a rajtig, megtalálni a hajót, a szponzorokat és megszerezni a kvalifikációt. Egyáltalán két-három év kemény munkával eljutni odáig, hogy úgy érezzem kész vagyok a Transatra. 89 indulóból 83-an befutottunk, tehát az elôttünk álló kihívásra jól felkészültünk.
- Nekem ma is hihetetlennek tűnik a saját történetem. Indultam néhány versenyen Minikkel, és rájöttem, hogy ez az, amit csinálni akarok. Indulni a Transaton. De akkor, három évvel ezelôtt nem volt se hajóm, se pénzem. Mindent a saját erômbôl és lelkesedésemmel kezdtem. Szerencsém volt, mert Tribunjban találkoztam Eszes Tamással, aki elmondta, hogy a Balatonon van egy Mini. Bemutatott a tulajdonosának és elmentem az Almádi Yacht Clubba. Találkoztam Nobilis Kristóffal, aki nagyszerű ember és odaadta a hajót a projekthez. Azóta rengeteget dolgoztam azon, hogy a hajót és magamat is képessé tegyem arra, hogy a világ legjobb Mini vitorlázói között versenyezhessek.
- Az ellenfelek jó részének modernebb, tehát könnyebb, gyorsabb hajója volt.
- Ez valóban egy öreg darab, de úgy hiszem az ilyen versenyek csak felerészben függnek a hajótól. A másik fele a skipper. Tapasztalatlan voltam, de nagyon akartam tanulni és vitorlázni. Aztán rengeteg felkészülés után rájöttem, hogy bizonyos körülmények között elég gyors tudok lenni. Nem számít, hogy nem az én hajóm a leggyorsabb és nincs óceáni tapasztalatom. A Transaton kissé konzervatívan vitorláztam, mert a legfôbb célom az volt, hogy teljesítsem a távot. Aki gyôzni akar, annak a rajttól a célig a határokig kell hajszolnia önmagát és hajóját is. Az utolsó kvalifikációs versenyen összetörtem az árbocomat. Komoly sokknak éltem meg, amikor a Viszkája-öbölben negyven csomó feletti szélben, hatalmas hullámok között felborultam. A helikopteres segítséget elutasítottam, és segédrudazatot eszkábálva visszavitorláztam a kétszáz mérföldnyire lévô La Rochelle-be. Négy nap alatt értem vissza. La Rochelle egyébként a második otthonom. Itt is nagyszerű emberekkel találkoztam. Yannick Bestaven és a csapat segített egy új árboc megépítésében a Transatra. Így öt nappal a rajt elôtt betűzhettem a hajóba a magam építette új karbonárbocot. Egy hónapnyi kemény munkával felkészültem a rajtra. Óvatos voltam a versenyen, mert az árbocomat nem tesztelhettem le, és célba akartam érni, hiszen egy évekig tartó projektnek ez a lényege. Ha nem teljesítem ezt a feladatot, akkor minden munka hiábavaló lett volna. Aztán megtaláltam a ritmusomat. Láttam, hogy gyors tudok lenni, ha nem is annyira, mint a tapasztaltabbak, akiknek jobb hajójuk is van.
- Hogyan oldottad meg az útvonalválasztást, a meteotaktikai feladatokat?
- Nagy segítségem volt a szlovén Jure Jerman, aki meteotaktikusként segített két szlovén, a cseh David Krizek és a lengyel Jaro mellett nekem is.
- Naponta mennyit tudtál pihenni a versenyen?
- Az alvás egy szólóvitorlás versenyen nagyon fontos. Az elsô szakaszon nem aludtam túl sokat, talán csak két-három órányit naponta. A második, hosszabb szakaszon már öt-hat órát pihentem, néha még többet is. Ezt persze nem egyhuzamban. Ilyenkor felkelsz félóránként, óránként. Ellenôrzöd az irányt, a rudazatot, a hajót, a vizet, aztán mész vissza aludni, ha lehet.
- Mi volt több? A jó, vagy a rossz pillanat?
- Visszagondolva azt hiszem több szép pillanatot éltem meg, mint rosszat. Persze a rosszat könnyen felejtjük. De soha nem kerültem olyan helyzetbe, hogy azt kívántam volna, bárcsak ne lennék a versenyen. Mindennel ami történt már legalább egyszer találkoztam a felkészülés során.



- Mik a terveid, folytatod?
- Nagyon sok tapasztalatot szereztem és nem szeretném ha ez kárba veszne. Fiatal vagyok, tele energiával ahhoz, hogy folytassam, amit elkezdtem. Igen, szeretnék versenyképesebb lenni és esetleg egy nagyobb hajót. De most elôször elô kell készítenem egy jó és professzionalista vitorlás projektet, mert úgy hiszem rengeteg marketingpotenciál van az efféle versenyzésben, amely nem csak vitorlázóknak, de a hétköznapi embereknek is érdekes. Ezt a szponzoroknak is fel kellene ismerni, és a világon mindenhol támogatniuk kéne az olyan embereket, mint én.
- Hogy fogadták az eredményedet Horvátországban?
- A hazámban kevesen hittek bennem. Inkább szkeptikusak voltak, és én meg akartam mutatni mindenkinek, hogy véghez lehet vinni egy efféle dolgot, csak nagy akarat kell hozzá. Persze most mindenki örül.
- Szeretnék köszönetet mondani magyar szponzoraimnak, különösen Kerekes László úrnak és a Dalmácia Yachtingnak, valamint Nobilis Kristófnak és az Almádi Yacht Clubnak azért, hogy támogattak. Magyar vitorlázó még nincs a Mini Transat világában, de majd egyszer bizonyára kedvet kap hozzá valaki nálatok is. Akkor majd nagy örömmel segítek neki a tapasztalataimmal és a megszerzett tudásommal.
- Végeredményben ez csak sport, egy regatta. Nem ôrület vagy eszetlen kaland. Persze kell hozzá némi vállalkozó kedv, kis huzat az agyban, de a legfontosabb hozzákezdeni és csinálni. Ha egyszerre bekerülsz ebbe a körbe, minden olyan normálisnak tűnik, és remekül érzed magad a hozzád hasonló, a világ minden tájáról érkezett vitorlázókkal. Ez egy remek világ, nagyszerű emberekkel. És egyáltalán nem elérhetetlen!

Ruják István